Hagyományos módszerekkel

Negyvenévnyi horgászat után, mi tekinthető egyáltalán hagyományosnak. Gondol-e valaki olvasóim közül arra, hogy anno dacumal a hatvanas években elment az ember egy sportszer boltba és húsz forintért vett egy vívó tőrpengét. A szomszéd bácsi seprűnyélből eszterga nélkül, kétnyelű késsel, törött ablaküveg darabbal és smirglivel kézre eső nyelet készített.

Villanyszerelő mesterektől származhatott az a porcelán gyűrű, amely drótba foglalva remek zsinórvezetőként szolgált az akkor használatos 50-es, 60-as zsinórokhoz. A gyűrű felkötése külön művelet volt, amit szintén felnőtt végezhetett csak. Forrasztóvíz kellett hozzá, meg az a nagy páka, amit még parázson melegítettek. Tekercsből származó vékony rézdróttal felbandázsolták a gyűrű talpakat és cinnel befutatták. A nagyméretű tároló orsó fixen lett rögzítve a nyélre alumínium csődarab segítségével. Aki becsülte botjait, az vászon zsákban szállította. Természetesen felszerelve, hagyományos tiszai módon előke nélkül. Nem volt szabad gyengíteni a szereléken. A zsinór nagy becsben volt. Ősszel, de inkább tavasszal, kifeszítették a zsinórt, és gyertyát végig húztak rajta. Manapság már horgász boltba megyünk és a zsinórt, ha úgy tetszik, évente eldobjuk. Szebbnél szebb botok kaphatók. Minden halfajra kifejlesztették már a legalkalmasabb, a legjobban használható bot típust. Sokan azért, -sajnos anyagi okok miatt is- megtartották régi felszerelésüket. Megvallom, részemről nem szeretem a teleszkópos botokat. Sérülékenyebbek, a finom szemcséjű tiszai homok, a mi vidékünkön külön veszélyt jelent. Ennyi rossz után, remélem nem meglepő, hogy kedvenc öreg botom egy teleszkópos bot. Ami sok mindenért kárpótol és a legjobb benne, hogy kis helyen elfér. Szerelve is szállítható.

Bizonyos értelemben ez a bot hagyományos. Első azok közül, amelyek textil bakelitből készültek. Azok közé a botok, közé tartozik, amelyek arról híresek, hogy mindig fognak halat. Ebben persze az is szerepet játszik, nem is jelentéktelent, hogy önakasztós a szerelék. Meg van az a nagy előnye, hogy kicsit lehet bambulni. Az ügyes (vagy inkább ügyetlen) hal megfogja magát a horgásznak. Ez nem egy új módi, tehát nem a bojlisok találták ki. A már emlegetett tőrpenge is fogta a halat, ha a horgász lustálkodni akart egy kicsit. A már emlegetett keményfa nyélnek köszönhetően, leszúrták a botot a partba, körül-belül 75-80 fokos szögben. A nagy spicc gyűrűre tettek egy kavicsot, vagy agyag darabot. Az orsó mellé leszúrtak egy vékony, de elég erős botot. A nagyméretű tároló orsó hajtókarját úgy állították be, hogy majdnem egy kört tudott fordulni. A hal megfelelő módon felgyorsult a szabadon futó zsinórral, mikor az orsó megállt és a penge rugalmasságának köszönhetően megakadt a hal. Manapság ritkán szerelünk csúszó ólommal, vagy kosárral, így az ólom, vagy a kosár súly akasztja meg a halat. Azért elgondolkodtató, hogy alapvetően negyven év alatt nem sokat változott a horgászat. Ezzel nem vitatom, hogy finomodnak a módszerek, de ez bizony egy kényszerpálya, egyre kevesebb a hal. Alant látható kedvenc önakasztós szerelékem.

A dolog lényege, hogy a rövid, régi bottal a dobra csévélt 25-ös zsinórral már elég nagyot lehet dobni, de bevágáskor még nem szakítunk a merev bot miatt. A vastag zsinór 35-ös, amin a kosár csúszkál. Hossza 30 cm és mind a két végén stopper van, hogy a kosár ne ütögesse a csomókat. A gömbölyített alakú 8-10-es nagyságú horgot fonott előkére kötöm, ami lehet bármilyen műanyag fonál. Ennek akkor van jelentősége, ha beugranak a busák. Hirtelen indulásuk túl gyakran szakítja a monofil előkét. A horog nagysága lehetővé teszi számunkra az ötdekás hal megfogását is. Formájának akkor van jelentősége, amikor lebegőkkel akarunk horgászni. A Zi-Zi, vagy a pufi sokkal könnyebben rakható fel, kevesebbszer fordul elő, hogy eltörik. Kapás jelzőként a bot spicce elé egy csipeszt teszek. Nagyságát a szél ereje, vagy a folyó sodrása határozza meg. Tanácsként, tehát azt tudom mondani, vegyük elő öreg eldugott botjainkat, poroljuk le és vessük be őket a közelgő tavaszi horgászatokon.